Március 29-én adta át a Kozma Lajos-ösztöndíjakat Krucsainé Herter Anikó, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális kapcsolatokért és fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára a Klebelsberg Kultúrkúriában. A Kozma Lajos kézműves iparművészeti ösztöndíjat 1987-ben alapította a Művelődési és Oktatási Minisztérium a 35 évnél fiatalabb, Iparművészeti Egyetemet végzett kézműves-iparművészek számára.

Kozma Lajos-ösztöndíjban idén Kárpáti Judit Eszter, Bősze Eszter, Fabricius­Nagy Emese, Kovács Eszter, Strohner Márton József, Farkas Pap Éva, Kóródi Zsuzsanna, Pápai Lilla, Gelley Kristóf és Simon Viktória részesül. Az előző évben ösztöndíjat nyert iparművészek tárlatát (ketten közülük idén is nyertek) N. Mészáros Júlia művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitotta meg. Az április 23-ig látható kiállítás Dempsey Melinda, Gelley Kristóf András, Gyetvai Piroska, Koós Daniella, Kóródi Zsuzsanna, Mitter Anna Róza, Pápai Lilla, Sütő Erika, Szabó Péter és Véssey Anna munkáit vonultatja fel.

Nagyszerű, hogy ilyen ösztöndíj létezik, nagyszerű, hogy az állam segíti pályakezdők mesterremekeinek piac­képes termékké válását – de lássuk végre a portékát!

Forrás: Teknős MIklós

Az eladhatóság a fő szempont, amely hozzásegíti az alkotót a márkateremtéshez

N. Mészáros Júlia megnyitóbeszédéből is kitűnt: itt bizony az eladhatóság a fő szempont, amely hozzásegíti az alkotót a márkateremtéshez. A beszéd dicséretes alázattal tért ki minden munkára, sajnos a művészettörténész szinte szóról szóra a műtárgyakhoz mellékelt, remekül látható tipográfiával prezentált kísérőszöveget olvasta föl, vagyis semmit nem tett hozzá a megnyitóhoz. Kerülendő metodika. A Klebelsberg Kultúrkúria izgalmas földszinti galériájának – elnyújtott tér rengeteg keresztgerendával, amelyekről lógatni lehetne, és egy esetben lógatnak is, egyébként egyhangú, kudarckerülő az installálás – adottságai pedig nincsenek kihasználva.

A kísérőszöveg többnyire érdekesebb, mint a mesterremek. Izgalmas a terminus technicusokat olvasni, mint a nyüst fűzési rendszere, a bordasűrűség vagy a betonnal befecskendezett cellulózszivacs, de az egyszeri szemlélő többnyire valami semleges tárgyat lát, amely esztétikummal bír, ám nem vált ki belőlünk semmit. Érzelmeket biztosan nem. Egyébként ruhákat, cipőket, lámpabúrákat, bútorokat, evőeszközöket látunk, meg olyan tárgyakat, amelyek csak esztétizálnak, de nem funkcionálnak – a nép nyelvén utóbbiakat csetreszeknek mondjuk. A csetreszt pedig nagymama porcelánhattyúja mellé tesszük a vitrin tetejére, és évente rápillantunk, hogy nem esett-e le.

Érdekes egy ezüst étkészlet kísérőszövegében a pest-budai ötvösség évszázados hagyományainak továbbviteléről olvasni, majd ránézni az étkészletre, amely úgy néz ki, mint egy étkészlet. A villa villa, a kanál kanál.

A letisztultság jegyében fogant, sikeresen: olyan letisztult, hogy nincs mit nézni rajta. Másfajta problémát vet föl az olajszennyezésre reflektáló nőiruha-kollekció. Hogy mire reflektál, az szintén csak a kísérőszövegből derül ki, a fekete-fehér-szürke, pacsmagolt, fröcskölt hatású, kedves ruhákban semmi nem utal olajfoltokra. Talán ha kihaldokolna a gallérból egy sirály…

Bájosak a múmiacipellők, az alkotó valóban az ókori mumifikálásban és népi kosárfonásban alkalmazott hajtogatástechnikákat gondolta tovább. Autó­vezetéshez kellemes viselet lehet, tökéletesen steril, piszkosfehér árnyalatú helyeken pedig remekül segíthet beolvadni környezetünkbe. Kellemes látványt nyújt még a pikkelyes vagy fenyőtobozszerű lámpabúra, a pulóverszoknya, amelyben bármilyen testalkatú hölgy lila agytekervényként libbenhet a társaságba vagy a dohánybarna kabátka, amelyben a vékonyabbak őszi falevélnek álcázhatják magukat. Csak tessék kapaszkodni, mert gombjai már nincsenek!