Az elhívás gesztusa, ténye, állapota minden művész számára ismerős. Hiszen megélte a hivatás választásakor, megéli napra-nap, alkotás közben – és megtapasztalja akkor is, amikor azt szemléli, vajon a műtárgy, amit létrehozott, elhív-e másokat: együtt.járásra, önmagunk és a világ formálására.

Mányoki Endre írása az Irodalmi Jelenben

Szia, gyere!” – Szabados Árpád nyitotta rám a Zsiguli ajtaját 1978 őszén a Kálvin-téren. Gyalogoltam a Tavaszmezőből a Bertalan felé, a Mozgóba, és éppen félúton elgyöngültem: meg kéne reszkírozni mégis egy vonaljegyet. Az volt talán a második munkanapom a szerkesztőségben, és a volt tanáraimon kívül nem ismertem még senkit. Szabadost sem. Ő meg megállt a zsigával, forgalomban, hogy elvigyen magával.

Ez a “szia, gyere!” – azt hiszem, ez maradt meg közöttünk 35 éve, ez a humusza ennek a barátságnak. Ám ez a kiállítás nem rólunk szól, mi több, nem is Szabados Árpádról, hanem harminc alkotóról, akik egykor ugyannak az iskolának a diákjai voltak, ahol mi is tanítottunk, tanítunk.

De az a “szia, gyere!” – úgy látom – az ő mester-tanítvány viszonyaikra is meghatározóan jellemző volt és maradt. Az elhívás gesztusa, ténye, állapota – tudom – minden művész számára ismerős. Hiszen megélte a hivatás választásakor, megéli napra-nap, alkotás közben – és megtapasztalja akkor is, amikor azt szemléli, vajon a műtárgy, amit létrehozott, elhív-e másokat: együtt.járásra, szemlélődésre, önmagunk és a világ formálására.

A „szia, gyere!” lényege az elemi figyelem. Az odafordulás. Hogy azután ez a tekintet élő marad-e, hogy a figyelem tartós lesz-e és kölcsönös, kiterjed-e az elhívottak mind szélesebb körére, és ami fontosabb: megoszlik-e egymás között a tág csoportban, az marad a döntő fejlemény. S a még ennél is sokkal fontosabb: átadódik-e saját magunknak? A magatartásunk elemi, nélkülözhetetlen igényévé rögzül-e, amely meghatározza a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat, a kifelé és a befelé táguló tereinket, vagy puszta kíváncsisággá, fürkész tekintetté, végtére az alkalmazkodás egyik eszközévé alakul – ez már több, mint egyszerű különbség. Ez már döntés. Ami összetart vagy elválaszt alkotókat.

Csoportkiállításról írni, közhely, roppant nehéz, kudarccal kecsegtető vállalkozás. Ha a csoport önkéntes, programszerű alakulat, akkor is, hiszen a manifesztum gyakorta rátelepedik a művek önértékére. Ha efféle közös szándék nincsen a csoportképződésben, akkor még komplikáltabb a helyzet – mint most is.

Úgy hiszem, a figyelem lesz az a hívó szó, amelyre magam is figyelni fogok. Végignézem, a kiállító művészek vajon mire s hogyan figyelnek. Többségük pályáját a kezdetektől – kisebb-nagyobb kihagyásokkal – követtem, és egy kevés utómunkát is végeztem annak érdekében, hogy egy-egy villanás erejéig az alkotói szemléletükre tudjak összpontosítani.

Sorba rendeztem a munkáikat, legalább is egy szűk válogatást eddigi életművükből, a kiállítottakon kívül egyéb alkotásaikra is figyelve. A nevek és egyes képek, illetve néhány szövegrészlet mögött galériák, videómunkák láthatók, hogy a gazdagabb tájékozódás lehetősége is az Önök rendelkezésére álljon.

Adamkó Dávid

a külső tér - belső tér viszonyát vizsgálja. Esetlegesnek tűnő helyzeteket von össze olyan egységbe, ahol a belső terek kinyílnak, exteriőrré alakulnak, de ez a kívül valójában kivetülés: a belső tér kiterjedése. Az Ellenség nyelve című börtöntörténet is az önkifejezés rétegeit kutatja; a narrációt kísérő szimbolikus kéztartások, mudrák láncolatai mesélnek egy, az elhangzóval párhuzamos történetet.

Dallos Ádám

figyelme első tekintetre szinte provokatívan kifelé irányul. Utóbb mintha posztamensre is állítaná preparátumként szemlélt modelljeit: a kitömött állatokat. Ez a gesztus azonban mély és tartós, állandó önvizsgálatot takar. Keresést, az ellentétek, ambivalenciák feltárását, a szépség és a rend, az erő és a szelídség, a szerep és a lényeg ellentétének megragadását és feloldását a harmóniában.

Farkas Dániel

a látható és a sejthető határán mozog, ott, onnan szemléli az élet játékosnak tetsző, de sokszor drámai, vagy éppen bizarr szcénáit. A szemlélő a saját élethelyzeteire ismer, de máshonnan látja.

Farkas Imre

figyelme a fény természetére, mozgására irányul. Kísérletező művész, aki már-már tudósi precizitással analizálja a jelenségeket. Mindeközben a változás oka, az eredeti és a másolat – nem csupán a művészetben releváns – viszonya izgatja.

Gazdik Péter

tekintete előtt emberi játszmák bontakoznak ki. Kicsinynek tűnő tétekre játszott viadalok, banálisnak tetsző jelenetek, akciótöredékek ezek, mégis életjátékok, ahol a bűnök és erények, az esendőség és az akarat, végétre a bennünk rejtező szent és profán mérkőzése zajlik.

Halmi-Horváth István

szüntelenül befelé figyel. Mintha önmaga régésze volna, úgy tárja föl és hozza felszínre a maga mélyrétegeit. A szigorú képi szerkezet absztrakciót sugall, noha valójában az elemi élményeit fegyelmezi renddé.

Horváth Csaba

a véletlen természetét kutatja. Nyomokat keres és nyomokat hagy, és a rendeződés természetét vizsgálja. Számára a rend nem evidencia, nem definiálható tény, hanem eseti felismerés. Sérülékeny, de a megragadása elementáris élmény.

Horváth Dániel

tekintete előtt a természetes mesterségesként, a játék valóságként jelenik meg – és mindez fordítva is igaz. Ebben a különös mikrovilágban egyszerre érezzük magunkat otthon – és idegennek.

Jakucs János

figyelme az emberi közösségre vetül rá. Természetes életközösségeket ábrázol, melyek azonban éppen nem természetes állapotukban mutatkoznak meg. Szétmállóban vannak-e, vagy éppenséggel összerendeződnek? – a döntést a szemlélőre bízza.

Karácsonyi László

egybe rakja az össze nem tartozót – mintha merő önkény, szeszély diktálná a mozdulatait. De műtárgyai profán ikonok, melyek már-már egyezményessé vált jeleket alakítanak újjá