Ez a közvetlenség jellemző a mesterekre, a mester és tanítványa viszonyra, a tanítványok közötti kapcsolatra - egyszóval a művészekre.
Most ugyanezzel a közvetlenséggel hívunk Téged is, hogy nézd meg a Fiatal Festőművészek 2013-as kiállítását a Kultúrkúriában.
A harminc fiatal művész munkáját bemutató kiállítást Mányoki Endre író, szerkesztő, tanár az alábbi szavakkal nyitotta meg:
'Seregszámla
“Szia, gyere!” – Szabados Árpád nyitotta rám a Zsiguli ajtaját 1978 őszén a Kálvin-téren.
Ez a “szia, gyere!” – azt hiszem, ez maradt meg közöttünk 35 éve, ez a humusza kettőnk barátságának.
Ám ez a kiállítás nem rólunk szól, hanem harminc alkotóról, akik egykor ugyannak az iskolának a diákjai voltak, ahol ő és – húsz éve – én is tanítottunk.
De az a “szia, gyere!” – úgy látom – az ő mester-tanítvány viszonyaikra is meghatározóan jellemző volt, és maradt. Az itt kiállító művészek mindannyian Szabados tanár úr osztályában végeztek.
Az elhívás gesztusa, ténye, állapota – tudom – minden művész számára ismerős. Hiszen megélte a hivatás választásakor, megéli napra-nap, alkotás közben – és megtapasztalja akkor is, amikor azt szemléli: vajon a műtárgy, amit létrehozott, elhív-e másokat: együtt.járásra, szemlélődésre, önmagunk és a világ formálására.
A „szia, gyere!” lényege az elemi figyelem. Az odafordulás. Hogy azután ez a tekintet élő marad-e, hogy a figyelem tartós lesz-e és kölcsönös, kiterjed-e az elhívottak mind szélesebb körére, és ami fontosabb: megoszlik-e egymás között a tág csoportban, az marad a döntő fejlemény. S a még ennél is sokkal fontosabb: átadódik-e saját magunknak? A magatartásunk elemi, nélkülözhetetlen igényévé rögzül-e, amely meghatározza a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat vagy puszta kíváncsisággá, az alkalmazkodás egyik eszközévé alakul – ez már több, mint egyszerű különbség. Ez már döntés. Ami összetart vagy elválaszt alkotókat.
Úgy hiszem, a figyelem lesz az a hívó szó, amelyre magam is figyelni fogok. Végignézem, a kiállító művészek vajon mire s hogyan figyelnek.
Van, aki a külső tér - belső tér viszonyát vizsgálja, van aki a látható és a sejthető határán mozog, onnan szemléli az élet játékosnak tetsző, de sokszor drámai, vagy éppen bizarr szcénáit. Van, aki a fény természetére, mozgására irányul, van, kit az ábrázolás határai izgatják vagy a természetes és mesterséges ellentétek kutatására fordul figyelme
Mások tekinete előtt előtt emberi játszmák bontakoznak ki, egyesek figyelme az emberi közösségre, kapcsolatokra vetül rá. S persze vannak az alkotók közül, akik szüntelenül befelé figyelnek, s olyan is, ki az emberi tudat és a transzcendencia megbomlott, de mig tetten érhető kapcsolatát kutatja.
S megtaláljuk a valóságra figyelőket, azokat kiknek képeit a hétköznapok élményvilága hatja át, s azokat is, akiket az esendőség, a finom rezdülések mély átélése motivál.
Ennyit tehát a figyelemről. Ennyit a közösről. Nem ego-irányított, nem külső megrendelésre készülő, nem haszonelvű, nem piac-orientált, nem beilleszkedési esélyeket fürkésző művészek ők. Hanem festők, és a festészet felől más formák felé közeledő/közelítő alkotók. Érintettek – és érintők. Nyitottak – és felnyitók.
„Szia, gyere!” – azt hiszem, igen, hiszem, hogy ezt a magatartást valóban elfogadták, a sajátukká lényegítették, és gyakorolják minden tekintetben. Minden időben.'